Szombaton megkezdődtek a nyolcaddöntős meccsek az EB-n, de közel sem olyan izgalmak között, mint amire korábban számítottunk...

Gyönyörű gólokkal, hosszabbítással, majd büntetőkkel eldöntött meccs. Már-már mesébe illő kezdéssel vette kezdetét a nyolcaddöntő. Talán a Svájc-Lengyelország meccs sem volt a legizgalmasabb eddig az EB-n, de látván a tegnapi másik két meccset messze ez volt a legjobb. No persze, utólag könnyű okosnak lenni.

Pedig már az első fél percben is volt oka a svájciaknak az izgalomra, Milik kihasználva a svájciak védekezési hibáját a kapu felé lőtte a labdát, de mellément. Ezzel azonban már megalapozta a meccs hangulatát. Az első félidőt inkább a lengyelek dominálták, több lehetőséget harcoltak, és kontrákkal is próbálkoztak, de sokáig egyik sem jött be. A 39. percben aztán megtört a jég. Grosicki remek érzékkel vette észre, hogy a svájci védelem szinte teljesen szétszakadt, és teljesen egyedül hagyta Błaszczykowskit, akinek így Grosicki passza után még ideje is volt arra, hogy tökéletesen beálljon a lövésre, és Sommer lábai között begurította a labdát a hálóba.

A második félidő pedig inkább a harcias svájciak fölényével telt. Már az első percekben kiharcoltak maguknak helyzeteket, de két nagy helyzet is kimaradt a 73. és 78. percben. A 73. percben láthattuk az egyik legnagyobb svájci helyzetet, méghozzá szabadrúgásból. Rodríguez felívelt labdájára olyannyira jól sikerült, hogy a lengyelek kapusa, Fabiański csak ujjheggyel tudta kipiszkálni a labdát a felső sarokból.  Míg a 78. percben Fernandes és Seferović is magára maradt a tizenhatoson belül, és előbb az egyik, majd a másik lőtte a kapura, de ebből végül Seferović lövése sikerült veszélyesebbre, ő ugyanis telibe találta a kapufát.

Aztán a 82. perc meghozta azt, amire a svájciak vártak, és amire őszinte leszek, én is nagyon vártam már, egy Shaqiri gólt. Méghozzá milyet! Nemhiába mondják, hogy kicsi a bors, de erős. Már az csodaszámba mehetne, ami a tizenhatoson belül zajlott a két svájci támadó között, Seferović sarkazós passzal jutatta tovább a labdát, Derdiyok pedig (némi hátsó lengyel „segítséggel”) a térdével, combjával passzolta át a labdát a tizenhatos felé Shaqirinek, aki csodálatos ollózással a kapufát eltalálva, és ezzel abszolút lehetetlenné téve Fabiańskinak, hogy kivédje a lövést, betalált a hálóba. Többször visszanéztem a gólt, és még mindig kiráz a hideg. Mi másért, ha nem az ilyen gólokért nézünk labdarúgást? Gera Zoli csodaszép gólja után nehéz átadni az első helyet valakinek (sőt inkább egyezzünk meg mostanra egy döntetlenben e tekintetben), de Shaqiri hihetetlen ollózása, még akkor is, ha a svájciak végül nem jutottak tovább, bizonyára az EB végén is benne lesz a top háromban. Azt igazából sajnálom, hogy pont az utolsó meccsükre sikerült csak megtalálnia a lövőformáját, egy jó formában lévő Shaqirit ugyanis mindig öröm nézni, pláne ha ilyen gólokat lő!

Ezzel a góllal egyenlített ki tehát Svájc, és bár akadtak még helyzetek, végül hosszabbításra került sor, amely, ahogy a második félidő is, leginkább a svájciak nagy helyzeteivel telt. Derdiyok  fejese jelentette a legnagyobb helyzetet a 113. percben. Shaqiri hihetetlen pontos passza után Derdiyok fejelte a kapu felé a labdát, de a lengyel kapus megint csak bravúrosan védett. És ezzel még nem értek véget a nagy helyzetek, a hosszabbítás utolsó percében még akadt egy svájci és egy lengyel helyzet is Derdiyok és Piszczek jóvoltából.

Azt gondolom, Svájc inkább megérdemelte volna a továbbjutást a 120 perces összteljesítménye alapján, de a büntetők persze mindig új „meccset” hoznak, és lenullázódnak a különbségek. Lehet mondani a büntetőkre általánosságban, hogy lutri, legtöbbször én is ezen a véleményen vagyok, de ez a párbaj most elég egyértelmű volt, tekintve, hogy nem egy nagyszerű vagy épp véletlenszerű védéssel jutottak végül tovább a lengyelek, hanem azzal, hogy Xhaka egyszerűen nem találta el a kaput. A lengyelek higgadtabban rúgták be a tizenegyeseket, ez hozta meg végül a sikert.

Wales-Észak-Írország

Titkon talán arról ábrándoztunk elég sokan, hogy a Wales – Észak-Írország is hasonlóan fog végződni. Izgalmas 90 perc után egy esetleges hosszabbítással, netán talán büntetőkkel való zárás… Nos, az elméletünket, vágyainkat úgy, ahogy van dobhattuk ki a kukába, mert az Egyesült Királyság két országa finoman szólva sem vívott igazán izgalmas meccset egymással. Bentről valószínűleg izgalmasabbnak, eseménydúsabbnak tűnhetett, de annyi szent, hogy a nézők nem ütötték össze a kezüket túl sokszor a lélegzetelállító helyzetek és megmozdulások miatt, és nem kiáltották azt, hogy „Na igen, ez volt életem legjobb meccse, amit megnéztem”.

A meccs leginkább a walesiek helyzeteivel telt, az északírek egyértelműen gyengébb teljesítményt nyújtottak, és elmaradt az a fajta igazi brit foci, amire mindannyian vártunk. Az első nagy helyzetre a 19. percig kellett várni, amikor is Vokes fejese után Ramsey tökéletes egyszerűséggel betalált a hálóba… de a gólt nem adta meg a játékvezető, mert egyértelműen les volt. Ezenkívül nem igazán voltak orbitálisan nagy helyzetek egyik oldalon sem az első félidőben, és nem is nagyon sikerült egyik csapatnak sem a tizenhatoson belülre jutnia. A második félidő első néhány percében újra Vokes és Ramsey villant meg. Ramsey passza után Vokes fejelhetett, de nem találta el igazán jól a labdát, így az elkerülte a kaput. Később pedig végre Bale is próbálkozott, méghozzá szabadrúgásból, ahonnan már betalált kétszer az EB-n. A rúgás ezúttal is veszélyesre sikeredett, de McGovern kibokszolta a kapuból.

A 65-70. perc körül már szinte meg voltam róla győződve, hogy ez a meccs, hasonlóan a Svájc-Lengyelország meccshez hosszabbítással lesz eldöntve, de a 75. percben végre történt valami… És ez közel sem az volt, amire az északírek, még inkább, amire szegény McAuley számított, aki csatárokat meghazudtolva csúsztatta be a labdát a kapuba, csak éppen nem az ellenfélébe, hanem a sajátjába. De annyi azért szóljon a walesiek mellett, hogy Bale csodálatosan passzolt, és ha McAuley nincs ott vagy kicsit lemarad, hasonló gólt lőhetett volna Robson-Kanu is, aki szorosan az északír mellett tartózkodott, és szinte ugyanazt a mozdulatot követte le, mint a gólszerző.

Az északíreknek ezután sem sikerült nagy helyzetet kiharcolniuk, hogy egyenlítsenek, és a walesiek sem igazán próbálkoztak, hogy még egy góllal végleg eldöntsék a meccset. 4 perc hosszabbítás után a bíró lefújta a meccset, ezzel Wales továbbjutott a negyeddöntőbe. A meccs lefújása hatalmas érzelmeket szabadított fel mindkét csapatban. A walesiek azért néztek körbe könnyes szemekkel, mert nem hitték el, hogy továbbjutottak, az északírek pedig nem akarták elhinni, hogy kiestek. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindkét csapat rendkívül büszke lehet magára, hogy idáig eljutottak, és az északírekben is egy-két nap múlva már bizonyára kellemesebb emlékként fog élni a tény, hogy nyolcaddöntősök lehettek.

Horvátország-Portugália 

A szombat estét Horvátország és Portugália rangadója zárta, amely fordulatos, drámai, helyzetekkel, gólokkal teli meccs... lehetett volna… És hogy ebből mi valósult meg? Gyakorlatilag semmi. Ha csak a végeredményt látjuk, akkor gondolhatunk, hogy roppant izgalmas meccs lehetett, ahol mindkét csapat leginkább védekezni igyekezett, de azért akadt jó néhány kapuralövés is, de végül a meccs közepe táján a jó szerencse vagy egy bravúrosan ellőtt labda döntött a továbbjutásról. Az igazság viszont az, hogy nem így történt.

Az igazság az, hogy sajnos nem kapkodhattuk a fejünket a nagyobbnál nagyobb helyzetek miatt, mindkét csapatnak akadt egy-kettő kisebb-nagyobb helyzete, vegyük például a 25. percet, ahol Pepe villant egy fejessel, de csak a kapu fölé ment. Az első félidő utolsó perceiben még legalább annyit láthattunk, hogy mindkét csapat bejutott a másik tizenhatosán belülre, de sajnálatunkra egyikből sem esett gól, pedig az igazán megfűszerezhette volna a második félidőt.

Személy szerint azt vártam, hogy egy ilyen, valljuk be, unalmas első félidő után, majd harciasabban jönnek ki a csapatok, és hamar el akarják dönteni a meccset, hogy biztossá váljon a továbbjutás, de sajnos ez nem történt meg. Restellem ezt mondani, de az első 90 perc legérdekesebb jelensége nem egy gyönyörű kapuralövés vagy csodás szabadrúgás volt, hanem Perišić színes és kockás (pardon, négyzetrácsos) haja, mely a horvát zászlót idézi, idézte. Most utólag már mondhatom, hogy szegény horvátok, ha tovább nem is jutottak, legalább a leghazafiasabb hazafi címet megszerezték a középpályás személyében.

Komolyra fordítva a szót, és visszatérve a meccsre, amely habár tényleg nem bővelkedett izgalmakban, azt mindenképp jegyezzük meg, hogy a két csapat védekezésében szinte semmi kivetnivalót nem találhattunk az egész meccs alatt. Egyik csapat sem kockáztatott, nem csináltak buta hibákat, ami a gólhiánytól függetlenül azért dicséri a játékosokat, de egy nyolcaddöntőtől azért többre számít az ember, mint két csodára váró csapat, akik nulla kapuralövést bonyolítanak le 90 perc alatt. Persze, azért akadtak szép labdamenetek, az 57. percben a portugálok szép játékkal hozták fel a labdát, és a horvátoknak is megvolt az esélyük a gól szerzésre, méghozzá egy Vida fejessel a 61. percben.

Nem meglepő, hogy ilyen hanyag játék után jött a hosszabbítás, amely első 15 perce hasonlóan telt, mint az egész meccs. Aztán jött a második 15 perc, ahol végre valahára aktivizáltak magukat a játékosok, és végre olyan játékot láthattunk, amire számítottunk. Az első komolyabb helyzet a horvátoknak jött össze, ahol megint Vida villant meg, de ezúttal sem talált a kapuba, és sanszos, hogy ha nem erőlködik ennyire, akkor Mandžukić fejese sokkal veszélyesebb lehetett volna, és talán még gólt is ért volna. A 117. percben pedig végre összejött az, amire vártunk: egy labda került a hálóba! A portugálok támadása sikerrel zárult. Ronaldo megpróbálkozott a lövéssel, de Subašić bravúrosan védte ki a portugál lövését, a labda viszont egy másik portugálhoz, Quaresmához pattant, aki az immáron üres kapuba könnyedén fejelhette be a labdát, ezzel végre megszerezvén az első gólt a meccsen. A maradék néhány perc végül rendkívül izgalmasra sikeredett. A horvátok folyamatos nyomás alatt tartották a portugálokat. Egy szöglet és egy Perišić lövés után újra Vida próbálkozhatott a hosszabbítás hosszabbításának utolsó percében, de nem sikerült az egyenlítés, nem jöttek a büntetők. Horvátország hitetlenkedve esett a fűre, míg Portugália boldogan ünnepelhetett.

Igazából csak azt nem értem, hogy miért kellett erre az egy gólra és ezekre az izgalmas pillanatokra (mert a vége azért valljuk be elég jó volt!) 110 percet várni? Hisz nem arról van szó, hogy teljes amatőrök rúgták volna a bőrt a pályán. Komoly klasszisok, akik (elvileg) az EB győzelemért utaztak Franciaországba, de kérdem én, egy EB győzelemre hajtó csapat, még akkor is, ha nem akar kikapni, ha a védekezésre koncentrál, ha az ellenfélt hibába akarja kergetni, hogy a csudába nem képes legalább csak(!) egyszer kapura lőni 90 perc alatt? Nem vagyok senki sem, hogy ilyen nagy játékosokat és csapatokat bíráljak, és tisztában vagyok azzal, mekkora nyomás nehezedik ilyenkor egy sportolóra, de finoman szólva is jobban, legalábbis támadás szempontjából jobban játszó csapatokra számítottam, de gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Lehetne még hosszasan elmélkedni, hogy mi vezetett egy ilyen meccshez tegnap, és bizonyára rengeteg cikk fog napvilágot látni ezzel kapcsolatban, mert ez határozottan nem az a játék volt, amit a focidrukkerek elvárnak egy EB-n két ilyen csapattól, és határozottan nem az a játék volt, amellyel újabb rajongókat lehetne a foci felé csábítani…

Reméljük a tegnap esti gólhiány miatt ma kárpótolnak minket a németek vagy a mieink.