Míg a világ nem talált ellenszert a szerbek ellen, addig a magyar csapat megszerezte az 5. helyet – és igenis lehet tanulni ebből a szurkolóknak is!

Keserű szájízzel, de izgatottan néztem végig a szombat esti döntőt Horvátország és Szerbia között. Lankadt meccsnézési kedvvel, mert mennyivel jobb lett volna, ha a mi fiaink küzdhetnek valamelyik csapat ellen? De izgatottan, mert melyik vízilabda rajongó ne élvezne egy ilyen parázs viadalt, mint egy szerb-horvát?

Kiélezett csatára számítottam, de végül a szerbek mondhatni egyszerű győzelmet arattak a legutóbbi olimpiai bajnok horvátok felett. Igazából így pár óra elteltével még mindig keresem a szavakat a döntőre, és legelőször csak az angol „nailed it” kifejezés jutott eszembe, ami leegyszerűsítve csak annyit tesz, hogy tökéletesen végrehajtották a feladatot. Máshogy nem is lehetne jellemezni ezt a szerb győzelmet.

A Twitteren szembetaláltam magam a Croatia tulajdonnév helyett a KOatia-val, ami még úgyis mosolyt csalt az arcomra, hogy a horvát csapatnak helye van a saját kis top hármamban a vízilabdacsapatokat tekintve. De valljuk be a KO kifejezés kifejezetten illett a meccsre, legalábbis horvát szempontból. Noha az elején még tartották magukat, és az első negyedet sikerült egy gólos hátrányban zárniuk a korábbi bajnokoknak, a második negyedtől már szinte biztossá vált, hogy Szerbia nem fogja kiengedni a kezéből a győzelmet. A második negyedben a horvátok csak egy gólt tudtak lőni, a szerbek pedig háromgólosra növelték előnyüket szomszédjukkal szemben, ami a harmadik negyedben még eggyel nőtt. Az utolsó negyednek így négygólos hátrányban vágtak neki a horvátok, akiknek a teljesítményén ezúttal még egy harmadik negyedes kapuscsere sem tudott lendíteni. Így lett a vége 11-7 a szerbek javára.

A meccs végére kialakult statisztikák is mutatják, hogy a szerbek sokkal jobban játszottak. Elég csak rápillantani a kapura lövési arányokra, ami a horvátoknál csak 23%-ot, míg a szerbeknél majdnem 46%-ot mutat. Ha pedig a védési mutatókat nézzük, a szerbek ebben is taroltak: Mitrovic 63%-al védett, míg Bijač és Pavič közös átlaga sem érte el a 40%-ot.

Nehéz manapság szavakat találni a szerb csapatra, de annyi biztos, hogy a döntőben egy percig sem forgott veszélyben a győzelmük, és egyöntetűen elmondhatjuk, hogy az egész Olimpiára és az utóbbi évekre való tekintettel teljes mértékben megérdemelték ezt az aranyérmet! Két Európa bajnoki cím, egy világbajnoki cím és egy olimpiai bajnoki cím után joggal teszi fel az ember a kérdést: hol a vége és mi lehet az ellenszer a szerb válogatott ellen?

A jövő emberei

A csapatok közül kiemelnék egy-egy embert, akik nemcsak olimpiai éremmel büszkélkedhetnek, de úgy gondolom, a jövő emberei lehetnek a két csapatban.

A horvátok közül azt a 25 éves Marko Bijačot választottam, aki finoman szólva sem élete legjobb napját fogta ki a szerbek elleni döntőben, mégis, a tornán összességében véve figyelemreméltóan teljesített. Az elődöntőben Montenegró ellen 55,6%-kal védett, ami egy olyan csapat ellen, mint Montenegró (nekünk, magyaroknak aztán már mondanunk sem kell) nagyon jó teljesítmény. Nem is beszélve arról a brazilok elleni negyeddöntőről, ahol 71,4%-kal védett! A 21 lövésből 15-öt sikerült hárítania, és ha nem is olyan eksztázisban áll a kapuban, mint Nagy Viktor vagy Decker Attila, kétségtelenül élvezetes figyelni a horvát kapust, aki noha eddig is jól teljesített (idén a Final Six legjobb kapusának választották), most aztán igazán felnőtt a feladathoz, és önmagához.

A szerbek közül pedig arra a Nikola Jaksičra esett a választásom, aki elég lenyűgöző kis listával rendelkezik: 2015-ben világbajnok, 2016-ban Európa bajnok és olimpiai bajnok lett a szerb válogatottal. Ez mind szép és jó, mondhatjátok, de hát van más is a szerb csapatban, akire ez igaz, és van még sok más rendkívül tehetséges játékos a vízilabdavilágban, akik ilyet elértek pályafutásuk során. Persze, vannak, de mi van, ha hozzátesszük a tényt, hogy Nikola Jakšić 1997-ben látta meg a napvilágot? A fiú 19 évesen már megnyert mindent, amit vízilabdás országa színeiben megnyerhet! Nem lennék meglepve, ha a nagy külföldi csapatok ezután igazán kapkodnának érte. Jelenleg a Partizan Beograd játékosa, de könnyen elképzelhető, hogy a közeljövőben valamelyik nagy magyar vagy horvát csapat, esetleg az olasz Pro Recco játékosa lesz.

Tiszta szívvel küzdeni – mert csak így éri meg

Jean Paul Richter írta: „Egy terv kudarca után nincs jobb vigasz, mint azonnal új tervet készíteni.” Nos, a cél az megmaradt, továbbra is az olimpiai arany lebeg a magyar szemek előtt – talán jobban, mint valaha. Terv, noha teljesen új nem is kell, valami változtatás azért szükséges.

A változtatás egyelőre még a jövő zenéje, de a változás szele már itt van, legalábbis ami magát a csapatösszetételt jelenti. Elöljáróban elég, ha csak arra a mindenki által szeretett és rendkívüli tisztelettel körbevett Szivós Mártonra gondolunk, akit a válogatott színeiben utoljára láttunk nagy világversenyen. Bizonyára lesznek még páran a jelenlegi csapatból, akik a következő Olimpiára korukból fakadóan kevesebb eséllyel pályáznak majd. De az alap, egy remek hangulatú, szeretettel és barátokkal teli fiatalos összetétel adott a jövőre nézve is, és erre lehet építeni. Rióban (is) bebizonyítottuk, hogy van két csodás kapusunk, és olyan mezőnyjátékosaink, akik képesek hátukra venni a csapatot mindegy, hogy áll a meccs. Emlékezzünk vissza, hogy hol Erdélyi, hol Vámos, hol a fiatalok, Zalánki vagy Manhercz állt a csapat élére az utóbbi két hétben. Nem beszélve a Varga testvérekről, akik mindig ott vannak, ha kellenek.

Az viszont tény, hogy valami még mindig hiányzik (mindkét csapatunkból), erre a választ talán még a játékosok és a szakvezetés sem tudja, de reméljük, hamar meglesz az a kis plusz, amire mindannyian vágyunk. Addig is bízzunk benne, hogy lendületet fog adni nekik a jövő évi hazai rendezésű világbajnokság… aztán jöhet a többi kihívás!

Ami pedig a szurkolókat illeti, vagyis leginkább azokat a különleges „szakértőket”, akik csak négyévente ülnek le a tévé elé, és ettől felhatalmazva érzik magukat, hogy kritizáljak a csapatot. Nos, ők legalább(!) azért legyenek büszkék, amiért olyan magyar csapatnak szurkolhattak, akik bár csak az 5. helyen végeztek, de nem taktikáztak, nem akartak gyengébb ellenfelet a nyolcaddöntőre, és tiszta szívvel harcolták végig a riói tornát csak azért, hogy egy országot büszkévé tegyenek, még egy olyan negyeddöntő után is, ami álmokat tört össze! Ugye lehet ám ezektől a fiúktól tanulni is, és nemcsak kritizálni őket, ha nem megy?