Június 2-4. között rendezték meg a vízilabda Bajnokok Ligája hatos döntőjét a budapesti Hajós Alfréd uszodában, ahol két magyar csapatért is szoríthattunk. A hangulat fantasztikus volt, az izgalom pedig a tetőfokára hágott – nemcsak a Margitszigeten, hanem bennem is…

„Csak a legjobbak!” – fogadta a Margitszigetre látogatókat a Final Six hivatalos jelszava. A mottó bizonyára sok embernek szemet szúrt már a szigetre érkezve, hiszen ahogy lekanyarodott az ember a hídról szinte rögtön ez a plakát ugrott elé, én viszont sután csak a második nap vettem észre. Figyelmetlenségem oka valószínűleg abból fakadt, hogy csütörtök délután még kissé remegő térdekkel baktattam a nagy szökőkút és a Hajós Alfréd uszoda felé.

Hosszú évek és a sok „De vajon mi lesz velem ott egyedül, ismerősök nélkül?” jellegű kérdés után idén végre összegyűjtöttem az erőt, és áprilisban jelentkeztem önkéntesnek, amolyan „egyedül is megcsinálom”, és egyszer van Budapesten Final Six alapon. (Valójában nem, nemcsak egyszer, mert jövőre is, de ez most részletkérdés.) Leküzdve félelmemet az ismeretlennel szemben egyre izgatottabban vártam, hogy milyen is lesz az egész. Nemcsak életem első önkénteskedése miatt volt kis gombócban a gyomrom, hanem a miatt is, hogy vajon hogy mit fognak kihozni magukból idei OB döntős csapataink, a Szolnok és az Eger, akik a tavalyi szezonban jóval a szakértők(?) elvárásai alatt teljesítettek a hatos döntőben.

Végül felesleges volt az aggodalom, legalábbis, ami a munkámat illetően, ugyanis már az első perctől kezdve kedves, mosolygós arcok fogadtak az uszodában, akikről aztán kiderült, hogy nemcsak segítőkészek, de remek humorérzékkel is rendelkeznek. Számunkra egy hosszú eligazítással kezdődött a hétvége: megbeszélés, szerződésleadás, munkaruha kiosztás, majd számomra az egyik legizgalmasabb rész, az uszodabejárás. A szurkolói területre osztott önkéntesekkel mindennap körbejártuk a Hajóst, felosztottuk egymás közt, hogy ki hol fog tevékenykedni az adott napon. Két-három társammal együtt az első két napon a B lelátó körül szorgoskodtunk, szombaton pedig a mozgalmas főbejáratnál. Dolgunk lényegében a biztonsági őrökkel való együttműködés, az ő munkájuk megkönnyebbítése, valamint a szurkolók eligazítása volt.

Bevallom, eleinte túlságosan is könnyűnek hangzott a feladat, és bizonyára így leírva is annak tűnik, de ahogy megérkezett a tömeg a meccsek előtt, és többméteres sor gyűlt össze a beengedő kapunál úrrá lett rajtunk egy kisebbfajta aggodalom, hogy vajon hogy bírunk el ennyi emberrel. Ráadásul, időközben az is kiderült, hogy azon szektor ülőhelyeit is eladták a szervezők, melyek alapvetően a média képviselői számára voltak fenntartva. A problémák tehát jelen voltak, de szerencsére megbirkóztunk velük!

Azt azonban talán nem gondolná az ember, hogy milyen nehéz három napon keresztül mindenkit mosolyogva fogadni és útbaigazítani az uszoda területén, még akkor is, ha már órák óta szinte csak egy helyben áll. De egy kedves mosoly és egy hangos köszönöm után újra és újra visszatér az emberbe az energia, és jókedv önti el a szívét, hogy segíthetett, még ha csak egy olyan apró dologban is, hogy merre van a C lelátó vagy melyik ülőhelyre szól a szurkoló jegye.

Az önkénteseknek a szurkolók kedvességén túl talán a legnagyobb ajándék az, hogy nagy segítséget jelentő munkájuk mellett láthatják példaképeiket küzdeni a medencében. Az elvárások most is magasak voltak a két magyar csapattal szemben, az Eger és a Szolnok a hosszúra nyúlt bajnoki döntő után nem sok pihenéssel, de annál nagyobb bizonyítási vággyal érkezett a Margitszigetre, ami abszolút érezhető volt már az első percekben. De nem volt ez másképp a külföldi csapatokkal sem.

A kezdő napon az Eger és a Jug Dubrovnik, valamint a Szolnok és a Barceloneta esett egymásnak. A hangulat már ekkor leírhatatlan volt, hihetetlen mekkora orgánummal biztatták a mieinket a szurkolók. Persze, nem lehetett panasz a spanyolok és a horvátok szurkolóira sem. Míg előbbieket inkább az utánpótlás, addig déli szomszédunkat a nagy létszámú fehér pólóba öltözött, óriási Felipe Perrone-s molinóval bekészült „hadsereg” buzdította.

A szinte fél szektort beterítő kék-sárga egri szurkolók egész meccses lelkesedése viszont nem volt elég az Eger továbbjutásához… Távol álljon tőlem, hogy puszta laikusként bármely csapat játékát elemezzem és bíráljam, arra úgyis ott vannak a szakértők (itt talán megint ott lehetne az a kérdőjel), és bár a bemutatásról és a meccs első perceiről lemaradtam, úgy érzem, hogy az Eger nem hitte el, hogy ez a horvát csapat legyőzhető… Vagy inkább a másik oldalról nézve: a Jug egyszerűen magabiztosabb volt a meccs elejétől kezdve a végéig. Természetesen az Eger eredményében közrejátszhat, hogy sokkal fáradtabban indultak neki az egész Final Sixnek (mint például a Jug) a Szolnokkal vívott hosszú OB döntő miatt…

Azzal a Szolnokkal, amely az első napi akadályt sikerrel vette; két góllal verve a Barcelonetát továbbjutottak az elődöntőbe. Ennél viszont sokkal drámaibbra sikeredett a másnapi elődöntő a görög Olympiakosszal. Talán senkinek sem kell felemlegetni azt a bizonyos gólt, mely mindent eldöntött. Az uszoda egy pillanat alatt elhalkult (legalábbis a magyar tábor), majd sűrű, elégtelen kiabálással és fütyüléssel telt meg. A szurkolók és a játékosok hosszú percekig csak a fejüket fogták, és talán nem túlzás azt állítani, hogy néhányan a könnyeiket próbálták visszatartani az eredményjelző táblára pillantva. Mindeközben pirosba borult a Hajós Alfréd uszoda másik oldala. Örömittasan üvöltött a görög tábor, magasban lengett a 30-40 (ha nem több!) zászló és sál. Az Olympiakosz csapatnév hangzatos kiabálása felejthetetlen és elég fájdalmas momentumként él bennem azóta az utolsó másodperces gól óta…  De nemhiába szól úgy az a bizonyos felirat, nemde? „Csak a legjobbak”, és a legjobbak a végsőkig harcolnak.

De talán nem állítok butaságot, ha azt mondom, sokan számítottunk arra, hogy a Szolnok és a Pro Recco fog összecsapni a döntőben. Nos, ez a csata végül „csak” a bronzéremért folyt. A klasszisokból álló Pro Recconak tehetséges kapusuk, Stefano Tempesti nélkül kellett helytállniuk a Final Sixben. Az olaszok hétvégi játékát nézve igazából egyetlen egy kérdés merült fel bennem: mi van, ha Tempesti is itt van? Tudom, a sportban nem kezdünk így mondatot, és így utólag teljesen felesleges latolgatnunk… De a játék kedvéért azért gondolkozzunk el, hogy mennyire befolyásolhatta a Final Six végkimenetelét az olasz klasszis hiánya? Véleményem szerint döntően. Mind a Jug, mind a Szolnok ellen jól tartotta magát az olasz csapat, de a védekezésük messze volt attól, amit akkor szoktunk látni, ha Tempesti áll a kapuban.

Nos, Tempesti ide vagy oda, a magyarok örömére a Szolnok került ki győztesen a harmadik helyért folyó küzdelemből, így aztán egy csapatunk az előző napi csalódottság ellenére boldogan állhatott fel a dobogóra.

A magyarok teljesítményét röviden összefoglalva azt gondolom, hogy az (idei és a tavalyi) eredményektől függetlenül is nagyon büszkék lehetünk, hisz két magyar csapat is képviseltette magát a legjobb klubcsapatok között, ami mindenképp elismerő a magyar vízilabdára nézve.

A döntőben a két leghangosabb külföldi szurkolótábor uralta az uszodát. Bár a magyar szurkolók pártatlanul nézhették a döntőt, izgalomban azért nem volt hiány, hiszen mindkét csapat remekül játszott, és az utolsó percekig nyitott maradt a küzdelem az aranyéremért. A lefújás után hosszú perceken keresztül csak a horvát drukkerek hangját lehetett hallani, még a díjátadó után az uszoda előtt is szólt a „Jug-Jug-Jug” és a „Feliiipe Perrooone”. A horvát csapat a szurkolókkal együtt ünnepelte, hogy tíz év után végre megint ők szerezték meg a bajnoki címet.

Nehéz méltó lezárást írni ilyen eseménydús napok után, mind a meccsek, mind az önkénteseket tekintve… Mikor azon gondolkoztam, hogyan is fogalmazzam meg az érzéseimet, tapasztalataimat, azt hittem, könnyebb lesz átadni mindazt, amit a sport és a szurkolók szeretete nyújtott az utóbbi napokban, de azt hiszem, ezt (minden klisé nélkül) csak átélni lehet. Így zárásképp csak biztatni tudok mindenkit két dologra: 1. Ha eddig nem tette, látogasson ki egy vízilabda meccsre. 2. Egyszer próbálja ki az önkénteskedés bármilyen formáját.

Hogy miért? Mert meccsre járni és önfeledten segíteni jó!