A lehető legpazarabbul kezdődött minden magyar ember számára a 15. Labdarúgó Európa-bajnokság, már ami kis hazánk válogatottjának első játéknapját illeti: legénységünk remek játékkal rukkolt elő, s nemhogy nem ijedt meg az osztrákoktól, magabiztosan, helyenként sziporkázva felül is múlta a sógorokat. Amellett, hogy a párizsi Eiffel-torony piros-fehér-zöldben pompázott, örömmámorban úszik az ország, hisz az F-csoport másik mérkőzésén Portugália meglepetésre ikszelt Izlanddal, ez pedig azt jelenti: jelenleg mi vezetjük kvartettünket!

Valódi eksztázis-hangulatban készülődtünk mi, magyarok a június 14-i játéknapra. Egyrészt nem volt az Eb-lázban égőknek már szokásosnak mondható 15 órás meccs, így mindenki kifújhatta, felkészíthette magát, kezét, lábát, torkát, idegeit a kora estére, másrészt kiinduló helyzetből olyat élhettek meg sokan, mint még soha: 44 év után újra Eb-n szerepelt a magyar válogatott, 30 év után köszönhettünk a világnak: igenis, létezik futballunk.

Aztán a játékosok kifutottak a Nouveau Stade de Bordeaux gyepére, felcsendültek a himnuszok, útjára indult a labda és szépen-lassan realizálhattuk: valóban létezik futballunk. Persze, ekkorra már tetőzött az a bizonyos érzés, egy személyes példával élve városom, Hódmezővásárhely sétálóutcája csordultig telt kicsivel és naggyal, mindenki kíváncsi volt, miként mutatkozik be Bernd Storck gárdája Franciaországban. Talán egy posztot kivéve a legerősebb tizeneggyel kezdtünk, Király előtt Fiola, Guzmics, Lang és a sérüléséből felgyógyuló Kádár alkotta a hátvédsort, a középpályán Gera és Nagy szűrt, Kleinheisler irányított, míg a két szélről Dzsudzsák és Németh szolgálta ki egy szem csatárunkat, Szalait. A legerősebb tizenegy utóbbi esetben kérdőjeleződik, de mint később kiderült, egy rossz szavunk sem lehetett, sőt.

Jól kezdtek az osztrákok, David Alaba már a harmincharmadik másodpercben veszélyeztette kapunkat, ám lövése a lécen csattant – más kérdés, ha beakad, mi kiakadunk. Megnyugodtak aztán a kedélyek, rendeztük sorainkat és felvettük a ritmust – hamar kiderült, tökéletesen pariban vagyunk sógorainkkal, Nagy, Gera és Kleinheisler fantasztikusan fülelte le az ellenfél passzait. Az első félidő egyébiránt alapjában véve egyenrangú játékot hozott, igaz, Martin Harnik révén óriási helyzetet puskázott el Ausztria, neki és Marko Arnautovicnak azonban kevésszer sikerült megzavarnia védelmünket, szerencsére. A 42. percben foghattuk a fejünket, Dzsudzsák került ziccerbe Kleinheisler passzából, ám gurítása elkerülte a kaput.

A félidőben Storck kapitány vélhetően tisztázta a bizonytalanságokat, mert a második játékrészre egy támadóbb szellemű csapat futott ki. Néhány minutum elteltével átvettük az irányítást a fáradó osztrákoktól, mind fejben, mind fizikailag kezdtük felőrölni a piros mezeseket, akik többször kezdték elveszíteni fejüket. Ezzel együtt hátul is instabillá váltak, rövid passzainkat nem sikerült lefülelniük, mindemellett Dzsudzsák távolról is próbálkozhatott – 30 méteres bombáját Robert Almer bravúrral tolta a kapufa fölé.

A 62. percben aztán minden a feje tetejére állt. Egy előrevágott labdát az addig gyengén teljesítő, sokak által a kispadra kívánt Szalai tett le Kleinheislernek, majd egy remek összjáték után kissé hosszan vette át a Beau Jeu-t, ám pont jól: Almer teste alatt bekúszott a labda a hálóba. Egyszerre tombolt mindenki, aki magyar, olyan pillanat volt ez, amit sosem feledünk. Az álomból aztán pár másodperccel később majdnem rémálom lett, megindultak az osztrákok, majd egy pattogó labdát Hinteregger vágott a kapuba – szerencsénk, hogy Aleksandar Dragovic szabálytalankodott Kádárral szemben, amelyet ki is szúrt Clement Turpin játékvezető: sárga lapot adott a védőnek, akinek ez már a másodikat jelentette: emberelőnybe kerültünk hát valódi fórunk mellé!

A hátralévő bő húsz perc lehetett volna szoros, lehetett volna unalmas, izgulós, nem lett: örömjátékot játszottunk. A feljebb húzódó, helyzetig nem jutó vetélytárs (akik igencsak eldurvultak, Arnautovic főleg, észre kéne venni a köpködő-lökdösődő „sztárt”, kedves UEFA) nem ért vissza védőink hosszú indításaira, idő kérdése volt, mikor rámoljuk be a másodikat. Végül egészen a 87. percig kellett várni, ekkor Stieber kapott egy remek kiugratást, egy az egyben vihette a kapusra, majd fölötte könnyűszerrel emelte át a játékszert. No, ekkor ment el végleg a hangom, szerintem nem voltam ezzel egyedül az országból…

A lefújást vártuk, jött is: zúgott a szép volt, fiúk, hihetetlen módon győzelemmel kezdtük a kontinensviadalt, megérdemelt győzelmet arattunk és felettébb kedvező pozícióból várjuk a folytatást…

…ugyanis a csoport másik mérkőzése meglepetést hozott. Saint-Étienne-ben mutatkozott be a válogatottsági pályára lépések számában rekorderré váló Cristiano Ronaldo fémjelezte Portugália, aki a számára új közegben szereplő Izlanddal csapott össze az első csoportkör záró találkozójaként.

Nem illetődtek meg a csak "-son" végződéses vezetéknevű izlandiak, Sigurdsson révén már az első percekben veszélyeztették Rui Patricio kapuját, nem sokra rá jött a válasz, Nani fejesét kellett hárítania Halldorssonnak. Ezzel beindult az ibériai nagyüzem, folyamatos nyomást alakítottak ki az izlandi kapura, ám az északiak állták a sarat, sőt, ellentámadásokat is vezettek – egészen a 31. percig, amikor André Gomes varázsolt oda Nani lábára, aki köszönte szépen, kihasználta a helyzetet és megszerezte az Eb-k történetének 600. gólját. Ekkor úgy gondolhattuk, eldőlt a mérkőzés, ám a szünetig nem született újabb gól, utána is csak egy.

Azt pedig Izland szerezte. Egy védelmi hibát használt ki Bjarnason az 50. percben, Gudmundsson beadására remek ütemben érkezett, könnyedén pofozott a hálóba. Az egyenlítést követően annak rendje és módja szerint visszaálltak a kékek, a portugálok pedig próbálkoztak, próbálkoztak és próbálkoztak – mindhiába. Ronaldo fejesét leszámítva nem akadt más nagyobb lehetőségük, sőt, örülhetnek az egy pontnak, ha Patricio nem állja a sarat, akár bele is szaladhattak volna egy zakóba. Így azonban marad a mezőnyfölény CR-éknek, az egy pont egy pont, még ha 27-4 a kapura lövési arány vagy 66%-34% a labdabirtoklási mutató. Hiányzik a vérbeli középcsatár, Fernando Santosnak lesz min gondolkodnia a következő napokban, hogy megoldja a gondokat.

A lelkes Izland pedig velünk csap majd össze szombaton, a 18 órakor kezdődő meccs akár a továbbjutásról is dönthet.

Addig pedig élvezzük a sikert, dicsérjük a magyar srácokat, ria, ria, Hungária!