Fergeteges hangulat, viharos időjárás, kisebb káosz és magyar győzelem jellemezte az ötnapos vízilabda BENU Kupát a Margitszigeten.

Ezúton is elnézést szeretnék kérni azért, mert úgymond „elloptam” a brigád szövegét, de annyira megkapó és magával ragadó volt számomra már az első nap az a szurkolás, amivel a lányokat fogadták, és ez a kis szlogen, hogy nem tudtam nem ezt a címet adni ennek a kis cikknek! Mert igen, a brigád, akik a labdarúgó EB-n is csodálatos hangulatot kovácsoltak, egy 100-150 fős csoporttal kilátogattak a Margitszigetre is, és felejthetetlenné tették nemcsak a vízilabdás lányok, de a mi (szurkolók és önkéntesek) napjait is.

Na, de ne ugorjunk ennyire előre.

Július 4-én, hétfőn délelőtt robbant a hír. Megszületett A lista.

Benedek Tibor a vártnál sokkal hamarabb, még a BENU Kupa előtt bejelentette, ki lesz az a 13 játékos, akik Rióban az aranyért fognak küzdeni. Íme: Decker Attila,  Nagy Viktor, Decker Ádám,  Erdélyi Balázs,  Hárai Balázs, Hosnyánszky Norbert,  Kis Gábor,  Manhercz Krisztián,  Szivós Márton, Varga Dániel, Varga Dénes, Vámos Márton, Zalánki Gergő.

A keret elég nagy port kavart a vízilabdás berkekben, a szurkolók körében és a média világában is, ugyanis kimaradt az a Madaras Norbert, akire szinte mindig alapemberként lehetett számítani, és ez most sem volt másképp. Madi mellett pedig olyan nagy hiányzókról is meg kell emlékeznünk, mint Bátori Bence, Bedő Krisztián, Bisztritsányi Dávid, Gór-Nagy Miklós vagy Tóth Márton. Bár mindenki szíve fáj egy kicsit a kimaradt játékosok miatt, hisz ők is ugyanúgy megérdemelték volna, hogy ott legyenek az Olimpián, de a magyar vízilabda presztízsét erősíti tovább a tény, hogy olyan emberek nem fértek be az utazó 13 közé, akik más válogatottakban bizonyára alapemberként ugorhattak volna medencébe.

Pár nappal később pedig az a tény is napvilágra került, hogy csapatkapitányi poszton is változás történt. Varga Dániel, aki a szezon közepétől kezdve korábbi klubcsapatában is (ősztől már a Fradiban folytatja) már „csak” játékosként szerepelt, most pedig a válogatott vezetőposztjáról is lemondott/lemondani kényszerült. A válogatott új csapatkapitánya Varga Dénes lett. Szerencsére békésen zajlott le a váltás, Benedek Tibi is nyilatkozta, hogy semmiféle személyes ok nem volt a döntés mögött, pusztán úgy érzi, hogy ez új motivációt vihet a játékosokba is, és Varga Daninak is több ideje lesz a játékára koncentrálni.

A fiúk egy brazilok elleni könnyű győzelem után tértek vissza a Margitszigetre, ahol a BENU Kupa keretein belül Horvátországgal, Grúziával és Ausztráliával mérték össze tudásukat. Azt viszont elöljáróban fontos megemlítenünk, hogy a kapitány a torna idején pihentette Varga Dénest és Hárai Balázst, akiknek a helyén Bedő Krisztián és Tóth Márton bizonyíthatott. Ők, noha kimaradtak az olimpiai keretből, továbbra is segítik a csapat munkáját. Idén először pedig a lányok is hazai környezetben, nemzetközi tornával készülhettek a következő nagy eseménye, ők az olaszokkal, az ausztrálokkal és a spanyolokkal néztek szembe.

Én a Final Six után újra önkéntesként vettem részt az eseményen, mondanom sem kell ezúttal már semmilyen idegesség nem volt bennem, nem úgy, mint kicsivel több, mint egy hónapja az első napon. Épp ellenkezőleg, alig vártam, hogy végre megérkezzünk és elkezdjük a munkát… amiből az első két napra nem igazán sok jutott egyikünk számára sem. Szerdán és csütörtökön csak a lányok játszottak, ezek a meccsek pedig a Széchy-uszodában zajlottak le. Nem igazán számított a szövetség sem sok nézőre, és azt kell mondanom, hogy (sajnos) igazuk lett. Az okokat ne most keressük, de bizonyára az is közrejátszhatott, hogy a hét közepén nem mindenkinek az az elsőszámú célja 8 és 12 óra munka után, hogy kirohanjon a Margitszigetre egy női felkészülési tornára… Pláne nem olyan időjárásban, mint amiben részünk volt. Először csak csepergett, majd töménytelen mennyiségű eső zúdult ránk egyik percről a másikra, később pedig megérkezett a szél is, és folyamatosan villámlott. Kicsit sem volt ideális idő a vízilabdára, de a lányok tovább küzdöttek, ám végül alul maradtak az olaszok ellen a BENU kupa nyitónapján.

Ami viszont az időjárás ellenére is mindenki arcára mosolyt csalt, az a hihetetlen mértékű szurkolás a brigádtól, akiknek mindegy volt, hogy süt a nap vagy szakad az eső töretlenül biztatták a lányokat, szólt a „Hajrá Magyarország!”, a „Ria-Ria-Hungária!” és a már jól ismert „Az éjjel soha nem érhet véget” szám is. Bár a labdarúgó EB már jó pár napja véget ért egy jó adagnyi Franciaország érzés azért belém férkőzött az est folyamán, és folyamatosan rázott a hideg ekkora szurkolói aktivitás láttán és hallatán. A hangulatomat pedig csak fokozta, hogy hazafelé menet a brigád egy része a buszon is folytatta az éneklést. Az ember kicsit átélhette, hogy milyen lehetett az EB-n magyarnak lenni az elmúlt egy hónapban.

A harmadik nap aztán (végre) átköltöztünk a Hajós-uszodába, ami szépen lassan megtelt az esti magyar meccsekre. Bár, mondhatni már szokásossá vált, kisebb problémáink adódtak az ültetéssel, mert hát hiába kísértük a helyükre a legtöbb embert, néhányan természetesen úgy gondolták, hogy saját helyük nem megfelelő így átültek máshova, ezzel némi galibát okozva szurkolótársaiknak és nekünk is. De szerencsére némi fel-alárohangálás és pár kedves szó után sikerült rendet teremtenünk, és a fiúk esti rangadójára már mindenki csak a szurkolással foglalkozott. A fiúk végül roppant izgalmas meccsen, hátrányból fordítva, egy góllal legyőzték az olimpiai címvédő Horvátországot, ezzel megkezdték menetelésüket a tornán.

Annak ellenére, hogy elég fáradtan estem az ágyba aznap este, alig vártam a másnapot, mert látni ezeket a srácokat így játszani külön élvezet számomra, és nem tudom elképzelni, hogy mennyire lázba hozhatja őket is a tény, hogy itthon, ekkora közönség előtt, ekkora szeretetben bizonyíthatnak, játszhatnak napról napra.

Szombat reggel viszont csúnya időre ébredtünk. Az eső egész nap szakadt, és mikor megérkeztünk az uszodába mi még nem is tudtuk, hogy a torna beköltözik a fedett uszodába… ami automatikusan jelentette mindenki számára a zűrzavart. Egyik napról a másikra borult minden a szervezők, a biztonságiak és az önkéntesek számára. No meg persze a nézők számára is. A Hajós-uszoda finoman szólva sincs már túl jó állapotban (nézzük el neki, hiszen 1930-ban épült!), ami eléggé megnehezítette a dolgunkat abban a tekintetben, hogy hány embert engedhetünk be, és hova (és persze, hova nem) ültethetjük a nézőket. Jó magyar módra öt percenként változott a helyzet, és volt, hogy a szurkolók után kellett szaladnunk, hogy az adott szektorba az előbbiekben elmondottakkal szemben mégis nyugodtan helyet foglalhatnak, nem lesz baj. A kisebb káosz és rohanás ellenére szerencsére nem is lett baj, és hibátlanul lezajlott minden az utolsó két napon is, immár tető alatt.

És ha már a címben is tűzről van szó, nem mehetek el szó nélkül a fiúkban égő tűz mellett sem. Az egész csapat nagy játékkedvvel játszott, és érezhető volt rajtuk az akarat és az összetartás. Két embert, pillanatot viszont mindenképp szeretnék kiemelni. Az egyik ilyen momentum a horvátok elleni meccsen történt. Szivós Márton (aki Varga Dénes szerepkörét átvéve a tornán csapatkapitány volt) gólja után kijött a medencéből, és a várakozásokkal ellentétben nem csendben cammogott a helyére, hanem kinézett a közönségre, és hatalmas „Gyerünk, gyerünk!” kiáltással buzdította tovább a közönséget, és ezzel csapatát. Abszolút eufória Marcitól, mi lesz még az Olimpián?

A másik pillanat, bár ez inkább már állapot és folyamat, Decker Attila önmagában. Nem szeretnék hazabeszélni, noha Dekinek bérelt helye van a szívemben már évek óta, ez a srác minden egyes alkalommal (legyen a parton vagy a medencében) elbűvöl a kitartásával, buzdításával és lelkesedésével.
Néhány akadályozó tényező miatt a grúzok elleni meccs első két félidejéből többnyire csak a védekezést láttuk, de én mondom, Deki miatt megérte. Ahogy vasárnap is, amikor bár remek helyen állhattam, csak a medence bizonyos részeit láttam, így két negyeden át megint csak a védekezést tudtam figyelni. Aki teheti, egyszer összpontosítson kicsit erre a fiúra a meccseken, vagy nézze vissza a meccseket, ahol ő védett, mert noha aláírom, hogy van még mit tanulnia, és néha nyugodtabban kellene játszania, de az a szenvedély és drukk, ami ebből a srácból kitör egy-egy meccs alatt egyszerűen megfogalmazhatatlan. Ezt látni és érezni kell.

Ami pedig a csapaton belül uralkodó jó hangulatot illeti: ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mennyire örülnek egymás sikerének, vagy az, hogy a meccs előtt, az öltözőtől az uszodába vezető kis séta közben is lehetett hallani a fiúk nevetését. Vasárnap pedig olyan szerencsés helyzetbe kerültem, hogy a kispad mögött álltam néhány méterrel, így bemelegítés közben láthattam, hallhattam, hogy a mellettem álló fiatalok, Manhercz Krisztián és Zalánki Gergő (a csapatban csak Manó és Zalesz néven emlegetett fiúk) milyen jókedvűen melegítenek és viccelődnek egymással.

A fiúk remekeltek a BENU Kupán, az összes meccsüket megnyerve behúzták az aranyérmet. A felkészülést Szerbiában folytatják, ahol a hazai csapattal játszanak néhány felkészülési meccset, aztán irány Rió, ahol pont a szerbek ellen fognak kezdeni. Ez a korai rangadó lehet előny és lehet hátrány is, de úgy gondolom, bármi is lesz az eredmény messzemenő következtetéseket nem fogunk tudni levonni belőle, hisz tudjuk, hogy mennyire összeérhet egy csapat egy világeseményen, és mennyire el is fáradhat, szét is eshet a végére. Annyi biztos, hogy egy nem túl jól sikerült kazanyi VB és egy jól sikerült, de mégis kicsit csalódást okozó belgrádi EB után a fiúk motiváltabbak, mint valaha, és nem lebeg más cél a szemük előtt, mint az olimpiai arany.

Ahogy nem lehet más a cél a lányok számára sem. Az EB címvédők játéka nem volt túl meggyőző itthon, sajnos egyik meccsüket sem tudták megnyerni, de biztos vagyok benne, hogy az Olimpián egy egészen másik csapatot láthatunk, akiket a mostani vereségek is motiválni fognak. Bíró Attila a januári győztes kereten végül nem változtatott, azt nyilatkozta a Nemzeti Sportnak, hogy nem érdemes megbontani a győztes csapatot, így tehát az utazó keret: Gangl Edina, Kasó Orsolya, Antal Dóra, Bujka Barbara, Czigány Dóra, Csabai Dóra, Garda Krisztina, Illés Anna, Keszthelyi Rita, Kisteleki Hanna, Szücs Gabriella, Takács Orsolya, Tóth Ildikó.

Zárásként mit is lehetne mondani?
Égjen a tűz Rióban is annyira, mint ahogy égett Franciaországban, és mint ahogy égett a játékosokban, a szurkolókban és az önkéntesekben ebben az öt napban.

(A képek forrása: 1. Uhrin Sára, 2. saját kép, 3. és 4.: waterpolo.hu)